Demokratikus tanösvény

A diktatúra és demokrácia közti egyik jellegzetes különbség, hogy az utóbbit tanulni kell. A tanulás eredménye az a tüntetésen felzendülő, önbizalommal teli kiáltás, ami lelkesíti a tömeget a változás felé vezető úton. A demokratikus jelleg elvesztésével járó közöny és belenyugvás, amik csírájában fojtják meg a változás, a kiáltás lehetőségét, nem tanulásból, hanem abból az elnyomásból fakadnak, amit ránk kényszerítettek. De kitől lehetne megtanulni kiáltani?
A tüntetők között akad egy kis csoport, akik – az ellenzéki képviselőkhöz hasonlóan – a lakájmédia és a feljelentések kíméletlen össztüzében állnak: a külföldi diákok. Ők azok, akik a tüntetésen mindig távol állnak a pártzászlóktól. Ha a zászlók elől vannak, akkor ők hátul. Ha jobboldalon lengenek, őket balra találni. A tüntetéssel együtt vonulnak, igyekeznek magyarul skandálni, de külön szerveződnek. Olyan taktikákat alkalmaznak, amik kínosan hiányoznak a magyar tüntetői repertoárból: ilyen volt az egy hétig tartó köztér foglalás (occupy). De a legfigyelemreméltóbb, ahogyan egy magyar ismerősöm megfogalmazta: látszólag semmi dolguk a magyar rabszolgatörvénnyel. Eredetileg a CEU miatt kezdtek szerveződni, mostanra viszont kiállnak a munkásokért is. Ezek a diákok egy gyakorlatilag ismeretlen viselkedésformát képviselnek, amit határokon átívelő, osztályközi szolidaritásként lehetne meghatározni. Az a különös helyzet állt elő, hogy külföldi diákok mennek ki tüntetni a magyar dolgozók jogaiért. [...]